Mit jelent számomra alkotni?

5.., 9.., 14.., 27.., 36.., 52...

Ezek számok. Nézem őket, csodálkozom rajtuk. Leírva nem nagy cuccok. De ha átértékelem őket, akkor bizony erősek, s én ezen csodálkozom. Ha mindegyik után odateszem az idő hatvan perces mértékegységét - az órát, akkor igen, van mit csodálkoznom... Hogyan tudok ennyi időt eltölteni egyetlen rajzzal, vagy festménnyel?! Persze, nem egyvégtében, mert az nem reális. Inkább úgy, ahogy nekem a  legmegfelelőbb: darabokban. Ha azt veszem, hogy nem vagyok valami kitartó személyiség, s hamar sutbavágok dolgokat, terveket, akkor csodálkozom magamon. Mi az, ami ott tart a művem előtt annyi órán át?

Az a különös érzés, amikor alkotok...

A való igazság az, hogy amikor festek vagy rajzolok, valami történik odabent, a mellkasom közepén, ahol az emberi lélek központját érzem. Nem tudom pontosan megmagyarázni, mi az, ami ilyenkor zajlik - talán endorfinok vagy hormonok - de nem is ez a lényeg. Nem a biológia a fontos számomra, hanem az, amit akkor érzek, amikor a festék illata keveredik a levegőben, vagy amikor a papír a grafitot „harapja”. Ézért talán azt állítanám, hogy az alkotás előbb a lélekben születik meg, onnan kerül át majd biológiai, fizikai szintre (agy, szem, kezek, stb).

Mindezek egyszerű érzések, de valami olyan erővel tölt el, hogy minden egyes pillanatban újra és újra odavezet, hogy alkossak. Az, ahogy látom a művem életre kelni a kezem nyomán, hogy minden vonal, minden árnyalat egy új lépést jelent, mindent elmond, amit nem is tudok szavakba önteni.

Az alkotás nemcsak a művészetről szól, hanem rólam, a kapcsolatomról magammal. Amikor 52 órán át dolgozom egyetlen alkotáson, ez nem csupán az idő múlásáról szól, hanem arról, hogy miért is maradok ott a vászon előtt. Az a bizonyos érzés, ami ott van, minden egyes újabb perccel, újabb órával mélyebbé válik.

Alkotás közben legtöbbször békességet érzek. Ha a művemet sikerül jól befejezni, ez az érzés izgalmas sikerélménnyé alakul át. Ez az élmény ismét arra sarkall, hogy újra alkossak.

Van olyan élményem is, amikor rajzolás vagy festés közben az idő és a tér számomra megszűnik, s csak mi ketten maradunk: a mű és én. Ilyenkor azon kapom magam, hogy beleadtam minden részecskémet, sajátmagamat. És szerintem egy mű elsősorban ettől értékes. 

Manapság sok szemet elkápráztatő festmény lát napvilágot, amelyeket személyetelen mesterséges intelligenciával "gyártanak" - alkotás név alatt, ezeknek semmiféle értéket sem tudok tulajdonítani... főleg, ha a "művész" sajátmagának tulajdonítja a művet. (A szociális platformok tele vannak ilyenekkel.)

Amikor nehézségeim vannak: szomorúság, aggodalom, vagy bánat takarja homlokom, akkor is szoktam alkotni. Ilyenkor nem vágok bele nagy munkákba, hanem legfeljebb másfél- két órás rajzot szoktam készíteni grafittal. Rengeteg ilyent alkottam már, mert rájöttem, hogy segítenek. Részben ezek által dolgozom fel a problémákat. Nem oldják meg teljes egészében a harcomat, hanem inkább én használom őket, meg a rajzolási processzt arra, hogy könnyebben feldolgozhassam az épp aktuális nehézségemet.

A folyamat maga egy terápia, és úgy tűnik, hogy a művészet valóban segít rendet rakni a zűrzavaros érzések között.

Hit és alkotás

Én ezt a kettőt összekötném... Miért? Válaszom egyszerű: nem választható el az Isten fogalma az emberi lélek alkotó munkájától. Hiszen Isten is alkotó: megalkotott mindent, amit akart. S ha Ő alkotta az embert, te és én művészek vagyunk. Függetlenül attól, hogy van-e képességed bármit is alkotni...

Mert az embert a saját képmására alkotta. (Lásd az 1Móz 1:27 részét a Bibliából!)

Hiszem, hogy amint Isten alkotta a világot, úgy az ember is képes saját művészeti világát megteremteni, formálni, újraalkotni.

Amikor alkotok Istenre gondolok. Próbálok belékapaszkodni, kapcsolatba kerülni Vele. Néha szabadon "beszélgetek" is Vele, imádkozom. Rákérdek: Istenem, tetszik ez az árnyalat neked?

Sokszor pedig dicsőséget adok a munkámért, az alkotásomért. Tőle kaptam a tehetséget - Neki jár a dícséret. Minden ecsetvonásom, ceruzavonalam az Övé.

S akkor most hadd válaszoljak a bejegyzésem címére röviden: alkotni számomra azt jelenti, hogy magamból adok a világnak, a körülöttem élőknek, s munkám által azt üzenem, hogy van Isten az égben. Ő figyel ránk, szeret, közel akar lenni hozzánk. Igen, jelen voltam abban a pillanatban, amikor megkaptam Tőle az alkotás ajándékát, s ezzel szeretném szolgálni Őt, meg embertársaimat.

Kedves Vendég, neked mi a véleményed errről? Bátran mondd el véleményedet itt, a blogon, vagy a facebook profilomon, esetleg emailban. Szép napot neked!

Egy vázlat készítése I.

Egy új projekten dolgozom. Egy festményen, amely Szeben egy részletét ábrázolja az Alsóvárosban, a középre helyezett evangélikus templommal, s oldalt a jellegzetes szebeni szász épületekkel.

Ahhoz, hogy egy jó festmény készüljön belőle, előbb egy jó vázlatot kellett készítenem ceruzával, vonalzóval. Minden festménynek, rajznak, de minden más dolognak is az alapja a jó tervezés, a jó vázlat. Teljesen érthető, hiszen erre épül fel a munka! Ha nincs jó vázlatom, festményem amatőr maszattá válik, zavaró ferdeségekkel tele, rossz arányokkal. Hogy ezt elkerüljem, megadtam a módját: a 41x33 cm-es vászonfelületen kilenc órát gürcöltem, míg kész lett a jól megtervezett vázlat. Na jó, épp nem gürcöltem, hisz élvezettel, s nagy szeretettel dolgoztam...😁

Munka közben sokszor elképzeltem: milyen csodálatos lesz ez a festmény, ha majd elkészül! Nem tudom mennyi idő kell még a részletek kidolgozásához, de valószínű összegyűlhet még vagy 10 óra! 

(Közben az eget is kidolgoztam: 1 órát tartott!)

Ami még elgondolkodtatott a munkámmal kapcsolatosan, az az, hogy hasonlóságot véltem felfedezni a vázlat s az életem között. Ugyanis egy tartalmas, jó életet élni csak úgy lehet, ha azt jól megalapozzuk. Nos, nem anyagi alapokra gondolok, hanem lelki, erkölcsi alapokra, erényekre.

Volt egy időszak az életemben, amikor az "életem vázlata" igen elmaszatolt volt, s tele volt elferdült vonalakkal, hibákkal. 

A fenti vázlatomon is rengeteg hibát követtem el, de ezeket csak én ismerem. Ám e képen a félresikerült vonalak most már nem látszanak, vagy csak nagyon jelentéktelenül, mert sikerült kijavítanom őket! 

Hogyan? Egyszerűen kiradíroztam, átrajzoltam, vagy teljesen átszerkeszettem!

Amint már említettem, az életem sok területén voltak hibák, tökéletlenségek, egyenetlenségek, mint például cigi -és alkohol függőség, rasszizmus, pornógráfia... Voltak még ennél is súlyosabb hibák az életemben, amelyek itt-ott éktelenkedtek a mindennapjaimban. Ismét voltak olyan elrontott részletek, amelyeket mások rontottak el. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel... Iszonyúan szenvedtem tőlük! Akkoriban még fogalmam sem volt, hogyan tudom majd kijavítani őket. Alig bírtam nézni az életem vázlatát.

 Egy nap azonban megváltozott minden...

Attól a pillanattól, hogy Istennel találkoztam, az elrontott vonalak elkezdtek helyreállni. A ferdeség az életemben sokat javult, s ma is egyre csak javul. Rájöttem, hogy Isten az, aki kijavítja a hibáimat és kitöröli az elrontott vonalakat. Ő az, aki most az életemet felvázolja. Nemes, áldott munkát végez bennem, a lelkemben. Én pedig ezt szeretném továbbadni gyermekeimnek, s a körülöttem élőknek.

A Bibliából ismerek egy mondatot, amely nagy hatással van rám:

"Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre." (2Korinthus 5:17)

Ez úgy hangzik, mint amikor újrarajzolják az életed vázlatát, és a régit kiradírozzák, Mintha Isten arra bátorítana: Higgy bennem, s újat kezdhetsz!

Én nyitott voltam rá, s újat kezdhettem...

A te életeden ki dolgozik? Temagad, vagy valaki más? Talán az Alkotó, ugyanúgy, mint az enyémen is? Ha temagad "rajzolod" meg az életed vonalait, mit látsz? Hogy megy ez neked? 

Gondolataidat akár meg is oszthatod, ha akarod, egy rövid hozzászólásban, vagy akár emailon is, névtelenül. Tudom, nehéz erről beszélni, de talán ezáltal alakulunk olyanná, amilyenné az Alkotó szeretne minket látni. Hadd, hogy Ő dolgozzon rajtad. Megéri!